Múlt..

Ez egy személyes blog, igazából napló az életem korábbi, jelenlegi és jövőbeli élményeiből.. illetve ezek feldolgozásához segítség..   :)
Az első néhány bejegyzés személyes jellegű, aki nem ismer, annak talán érdektelen..
Aki ismer annak inkább talán magyarázat, mint mentegetőzés, bármiért is..

A MÚLT..

A gyerekkorom legjelentősebb eseménye az volt, mikor felnőttem. Hihetetlenül vártam már, hogy önálló, szülői korlát és elvárás nélküli életet élhessek, a saját értékrendem szerint, lineáris, értelmiségi családi felállásban:
Apa, Anya, Gyerekek..
Nyugalomban, harmóniában, szeretetben, közös célok által vezérelve egymással, egymásért..
 Éveken át ez adott reményt, hogy elviseljem a gyerekkorom eseményeit..  :)

Szeretném előre bocsájtani, hogy nem lehangoló, önsajnáltató, inkább összegző, értelmező blogot szeretnék írni..  Némi öniróniával..  enélkül nehezebb lenne nap mint nap..

Mióta az eszemet tudom.. kb. 4-5 éve, ahogy Hofi mondaná..  :)
Á, nem, szóval 5 éves korom óta vannak a legkorábbi emlékeim..
 apám alkoholizmusa, brutalitása határozta meg az életünket.. Főleg az akkor még fiatal 24-25 éves Anyukám életét..
(apám sajnos nem érdemli meg a "nagybetűt"..  igen, tudom, kellene ehhez egy pszichológus segítsége.. :)  )
Mivel minket, gyerekeket sosem bántott apám, inkább az Anyukám miatti aggódás, ami meghatározta azt a néhány évet Békéscsabán..
Apám főhadnagyi rangban, akkor 28-29 évesen, friss diplomával a zsebében élte az életét, szórakozott, ivott, mert főhadnagy úrnál így lehetett bevágódni..  Anyám két gyerekkel, hulla szerelmesen, hatalmas megfelelési vággyal már elég nehezen viselte a megaláztatásokat, a nőügyeket, egyre többször tette szóvá rosszallását egyre ingerültebben, kétségbeesetten.. Ennek következtében apám, volt, hogy félájultra verte és velünk gyerekekkel, szó szerint vízzel fellocsoltatta Anyánkat, hogy szimulál..
aztán volt, hogy az egyik Neki szánt rúgás elé véletlenül én álltam oda..
Másodikos voltam és akkora kék folt volt (a már akkor sem vékony) combomon, mint a két kis tenyerem..
emellett folyamatosan az osztálytársnőimnek akartam megfelelni, vágytam a barátságukra, társaságukra..
Matematikából iskolai versenyre mentünk Márti barátnőmmel..
 Mivel amikor Ő elkészült a feladatokkal, elindult haza én összecsaptam a saját feladataimat gyorsan, beadtam és szaladtam, hogy Mártival mehessek haza..
Másnap hívatták Anyukámat az iskolába, hogy az enyém lett az iskolai forduló legjobb, legtöbb pontot elért dolgozata és vinnének tovább a megyei fordulóra.. (Ott csoportban 4.helyezést értünk el..)
Nagyon büszke volt rám.
Nagy volt a teher Anyukámon, egyedül kellett megoldania munka mellett, ha betegek voltunk, Ő kérte számon tanultunk-e és pedáns rendet tartott otthon.. Időnként azért még nevetni is láttam.. Szerette apámat..

Bár nem igazán volt türelme tanulni velem, nyilván, ilyen párkapcsolati háttér mellett ez érthető is volt..
Mai napig meghatározó élmény, ahogy a szorzótáblát tanultuk, a helyesírást gyakoroltuk.. sokat sírtam közben.. szegény, rajtam vezette le a feszültségét..
ezért is próbáltam minden pedagógiai meggyőződésemet suttba vágni, mikor én tanítottam a szorzótáblát a gyerekeimnek.. nekik élményként maradt meg..      na, de erről később..  :)

 Akkor telt be a pohár Anyámnál, mikor apám hazahozta a szolgálati fegyverét és ráfogta Anyámra, aki akkor a 3 éves testvéremet altatta az ágyban, és közölte vele tántorogva:   "Hogy 3 perced van!"
Én pizsiben, (emlékszem, sokáig egy idétlen elől végig zipzáras kezes-lábas, világos pizsamám volt) szaladtam fel a szomszédhoz, Apám egy katona kollégájához, hogy segítsen nekünk..
Fél perc alatt újra a lakásban voltunk és Sanyi szép szóval elkérte apámtól a fegyvert.. azóta sem tudom, meg volt-e töltve..
Anyám másnap bement apám parancsnokához és mindenről beszámolt Neki. Még aznap leszerelték..
és visszaköltöztünk Szegedre..  közel a Nagyszülőkhöz..
Többet nem láttam Mártit..

Szegeden albérletbe költöztünk, apám trolivezetőként helyezkedett el, engem pedig egy lakótelepi iskolába írattak be 4. osztályba..
Nagyon jó volt a Nagyszülők közelsége..  Biztonságot nyújtó háttere..
Az első évem az iskolában rémálom volt.. rémálom egy kiközösített, közösség centrikus emberkének..
Ők már egy komplett osztályközösség voltak, én meg csak betolakodtam..  nem hiányoztam senkinek.. Nagyon sokat sírtam emiatt.. aztán az osztályfőnöknőm Zsuzsa néni beszélt az osztállyal.. akkor már kölcsön adta Tibi a radírját és eltűrtek a többiek is..
Aztán úgy alakult, hogy Ildivel egyszerre egy időben, egyfelé jártunk haza.. beszélgettünk.. barátkoztunk, feljártam hozzájuk.. lassan.. lassan.. elfogadtak a többiek is..
Inkább a fiúk. Mindig is fiús lány voltam, rövid haj, fiús színű ruhák..  Anyám tudatosan próbálta a "ribanc stílust" csírájában kiölni belőlem..
Szóval zömmel a fiúkkal barátkoztam.. jól jöttem, mikor a támla nélküli padról társ-leszorítósat játszottak néhányan, és kellett még egy fenék..
 Ez volt az áttörés, odahívtak.. Tudtam, hogy egyszer felfedezik az értékeimet!!  :)

Aztán szép lassan eljött a kamaszkor. Mivel, ugyan minden srácnak a szép, hosszú szőke hajú lányok tetszettek.. volna..  viszont én voltam a haverjuk.. nálam kevésbé volt rizikós bepróbálkozni..
Hú, dúltak a hormonok, nagyon pezsgett az élet körülöttünk..
Anyukám jót nevetett, hogy mikor lebetegedtem, a fiú osztálytársaim zöme megjelent nálunk.. hozták a leckét.. személyesen.. meg ami még eszükbe jutott, hogy jól jöhet betegség esetén, például Robi egy 6 színű, (olasz!) tempera készletet!!  :D
Azt hiszem a 13 fiúból talán Szabó Tomi volt az egyetlen, aki nem szeretett volna járni velem.. akkoriban..
Persze egyikükkel sem jártam.. Hiszen szerelmes voltam! Először Lajosba, egy nagyon helyes olaszos beütésű pasiba, aki 2 évvel volt idősebb nálam, 8-os volt, én 6-os.
 Az osztálytársnőim lelkesen és segítőkészen nekilöktek szünetben.. hogy észrevegyen.. milyen jó, hogy addigra már beilleszkedtem közéjük.. :)
és javasolták, hogy szemezzek Vele.. volt egy középzöld pulóvere, ami nagyon jól állt a fekete hajához, szeméhez.
Esküszöm, egész biológia szakkörön azt néztem, srégen előttem ült, 2 paddal..  Szóval, néztem a hátát, szemeztem vele..már jojózott a szemem a zöld színtől..  de, hogy mi a jó ebben a szemezésben??
Teleírtam egy füzetet az érzéseimmel, csupa-csupa LAJOS-sal kapcsolatos bejegyzéssel. Mellékletként, mintegy megkoronázva a művet, kiloptam a rajzterem szekrényéből (Bocsánat Éva néni, én megpróbáltam elkérni!!) egy Lajos fényképét tartalmazó rajzmontázst, amit Ő készített! A saját kezeivel!
Egy újságból kivágott motoros, feje helyére ragasztotta a saját arcképét, mindez 2 üveglap közé került..
Istenem, annyi puszit, amennyit az az üveglap kapott!!  :)
Lajos elballagott.


 

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...


Ki minek gondol, az vagyok annak...

Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:

Te vagy magad, ki e jelet vonja.


S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,

Mert fénye-árnya terád sugárzik.

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:

Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.


Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.


Szemem tavában magadat látod:

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

“Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeladás között, 
És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal, 
És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó, 
És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével, 
És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez. Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. 
Műveled hát saját kertecskédet, magad ékesíted fel lelkedet, nem mástól várod, hogy virágot hozzon neked. 
És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz… 
Hogy valóban erős vagy. 
És valóban értékes.”
Veronica A. Shoffstall